Gyerekjátékok Pusztaottlakán

Szerző by Szerkeszto in Hírek, Történelem | Nincs hozzászólás

Pusztaottlakai történeti sorozatunkban ezúttal Szabó Györgyné Botás Viktória mesél a falu hagyományairól, a legkisebbek játékairól.

 

Gyerekkorunkban legszívesebben mincéztünk, dóléztunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk, a fiúk csúzliztak, a lányok babáztak, később, mikor olyan 12 évesek lehettünk, akkor kártyáztunk is.

A mincét úgy játszottuk közösen a fiúkkal, hogy húztunk a földre egy vonalat, és olyan négy méter távolságból dobtunk pénzt a vonal felé, egy fillért, két fillért, öt fillért, kinek mennyi volt. Aki legközelebb dobta a vonalhoz, vagy főleg rádobta a vonalra, az az összes pénzt összeszedhette, megrázta a markába, és feldobta, közben azt mondta, hogy fej vagy írás. Az a pénz, ami a mondott felével esett a földre, az lett az övé, a megmaradókat pedig fölszedte az, aki második lett a vonalhoz való dobásban. Ő ismét feldobta stb., ez addig folytatódott, míg az összes pénz el nem fogyott.

 

A dólézást úgy játszottuk, hogy volt egy kapu, abban állt a kapus, aki kiütötte a labdát, mi olyan hat–nyolc méterre álltunk, s ki milyen ügyes volt az kapta el a labdát, és rádobta a kapura. Ha bement, akkor gól lett, s ilyenkor kapus cseréltünk.

 

A bujócskát is szabadidőnkben, de főként vasárnap délutánonként játszottuk valamelyik ház környékén, amikor bandáztunk. A hunyó odatette a fejét a falhoz, két kezével eltakarta a szemét, és verset mondott: „Bújj, bújj zöldág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta.” Amikor befejezte a verset, azt mondta: „aki bújt, aki nem, jöhet”. Közben a többiek elbújtak. Akit először megtalált az lett a hunyó utána. Amíg a hunyó kereste a többieket, az ügyesebbje odaszaladt, ahol a hunyó előzőleg mondta a versét, ráütött a falra, és azt mondta: „apacs”.

 

Amikor fogócskáztunk, akkor körbeálltunk, s a kör közepén álló mondott egy kiszámolóst, sorba rámutatva a kör közepén állókra. A vers úgy szólt: „Egyedem begyedem tenger tánc, hajdú sógor mit kívánsz, nem kívánok egyebet, csak egy darab kenyeret, inc-pinc Lőrinc, te vagy odakinn.” Akire az utolsó szónál rámutatott az lett a fogó. Szétszaladtunk, s akit először elkapott, az lett a következő fogó.

 

A fiúk gyakran csúzliztak. Kettes ágra vékony gumit kötöttek, közepén volt egy vastagabb rész, ahová a kavicsot vagy a követ tették, ezt lődözték.

 

Kártyáztunk is kb. 12 éves korunktól, főleg bornyúztunk, csapd le csacsiztunk és zsíroztunk. A bornyút ketten-ketten, négyen játszottuk, volt egy tromf, például a piros ász, amelyik minden kártyát vitt. A csapd le csacsi játéknál egy színből össze kellett gyűjteni mind a nyolc lapot úgy, hogy egymástól húztunk, s akinek leghamarabb összegyűlt, az ledobta a lapokat, és azt mondta, hogy „csapd le csacsi”, ő lett a nyertes.  A zsírozásnál kiosztottak minden lapot, a hetes volt a legerősebb lap, amelyik mindent vitt.