LIKEFESTOON HÍRPORTÁL
Erről is olvashat nálunk
Békéssámsoni beszélgetések nyomán különös, kísérteties, néha groteszk történetek is előbukkannak a régi falusi életből. Téli esték távoli magánya szőtte, színesítette e históriákat, melyek néhány helyi lakos emlékezetében őrződtek meg. Krúdy Gyula vagy még inkább Dickens tollára kívánkoznának, mert fantasztikusak, mert humorosak, vagy mert az emberben gyerekkori félelmeket mozdítanak meg.
A fejetlen barát hazánkban elterjedt, jellegzetes fajtája a kísérteteknek, a Magyar Néprajzi Lexikon külön említi. Sámsonról is ismerhetjük. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor a nagyapám meséiből váratlanul lépett elém fehér ruhában, levágott, sápadt, véres fejjel a hóna alatt. A nevéből első hallásra hátborzongató titok kongott. A csomorkányi ólak körül kísértett rendesen, lelkiismeretesen a 20-as, 30-as években. Később gazdagodott alakja több beszélgetésből, melyek során szavakból úgy szívott magának életet, akár egy vámpír. Kiderült, nem más ő, mint a csomorkányi templom szerzetese, akit a törökök lefejeztek valamikor a 16. században, mert nem adta elő az elrejtett kincset. A kincset, vagyis a templom pénzét és kegytárgyait elásta, hogy ne lehessen a pogányok martaléka. És amíg elő nem kerül, addig bizony kísértenie kell, addig nem lelhet nyugalmat. Ezért zaklatja, ezért ijesztgeti a gyanútlan áldozatokat: virgonc gyerekeket, törékeny nénikéket, szabad ég alatt szunyókáló juhászokat. Egy asszonynak a faluban több alkalommal jelenése volt. A fejetlen barát a kincsével kísértette, zaklatta: ugyan, keresse elő, szedje ki végre a földből, erős hittel, imádsággal. Az asszony az élmény hatására vallást váltott. A kincs azonban a föld mélyében maradt, mert az érzékeny szeánszot megzavarta egy rosszkor és rossz helyen eleresztett, durva káromkodás.
A csomorkányi templom napjainkban pusztuló rom, melynek használható anyagát századok óta fosztogatják építőanyagul, emlékül vagy csak úgy, ki tudja, miért. Kincsvadászok rendszeresen ostromolják, tégláiba kirándulók, szerelmesek vésik nevüket. A haláltusájában is méltóságot árasztó rom úgy fogy lassan, ahogyan mi felejtjük el a múltunkat, hagyományainkat.
Sámsonon Józsa bíró nevét mindenki ismeri, hallotta már, annak ellenére, hogy írott anyag, tényleges bizonyíték viselt dolgairól nincsen. Pleskonits András foglalta írásba elsőként a szájhagyomány útján fennmaradt történetét, és nézett utána a feltételezhetően valós személynek a református egyházi levéltárban. Talált is egy Józsa János nevű öngyilkost 1862. január elejéről. Beszédes nyom, hiszen a mai falu alapítása a katolikus krónika szerint 1860-ra datálható. Józsa bíró a Száraz-ér partján álló termetes szilre, a később róla elnevezett Józsa-fára akasztotta föl magát, és e tettével az idők homályába mosódott alakja megőrződött, máig kitartóan kísért a faluban. A Józsa-fának napjainkban csak a helye lelhető fel. Az 1980-as évek elején még állt óriási, kiszáradt, korhadó törzse. Félelmetes látványt nyújtott, és a posványos, mocsaras, elvadult érpart, a csalán és szamárkóró is nehezítette a megközelítését. Néhányan állították: kígyók fészkelnek az odvas, haldokló törzsben, ez még inkább elvette bárki kedvét, hogy a közelébe merészkedjen.
Józsa bíró Sámson falu alapításához kötődik. A kapzsi és kegyetlen földesúr – aki nem más, mint Károlyi György vagy talán bizonyítani akaró jószágigazgatója – megvesztegeti a közösség első emberét, aki ért a tömegek nyelvén, akiben az egyszerű emberek megbíznak. Szóval a hatalom Józsa bírót megvásárolja néhány hold földdel és tanyával, hogy beszélje rá a lakosságot: a Száraz-ér terméketlenebb talajú partjára építkezzen, itt alapítson falut, a termékenyebb, elsőrangú földek pedig maradjanak az uradalomnak. Később a korrupció kitudódik, erős lélektani nyomásra Józsa maga vet véget életének vagy talán a magát méltán becsapottnak érző, elkeseredett lakosság segít neki? Ez sosem derül ki.
Békéssámson határában, a Szent János erdőben, ahol a régi falu: az 1860 előtti Károlyi uradalom, és a török-kori, valamint az árpád-kori Sámson falu állott, elhagyottan, bozóttól benőve álldogál Nepomuki Szent János színesre festett, faragott kőszobra. Felirat nemigen van rajta. Igényes, míves munka, ember nagyságban, méter magasságú talapzaton, a hívek által gondozva az elhagyatott, távoli dzsungelben. Arcvonásai időtlenek, kezében a megfeszített Krisztust tartja, ő maga is mártír, a féltékenység és őrület áldozata. Legendája szerint IV. Vencel cseh király azért kínozta meg és dobatta a Moldva folyóba a 14. században, mert nem volt hajlandó megszegni a gyónási titkot és elárulni urának, vajon a királyné hűtlen volt, avagy sem. Nyelvét kivágva, zsákba varrva hajították a folyóba. A vízbefúltak, hajósok, vízimolnárok, utazók védőszentje, Magyarországon az egyik legtöbbször ábrázolt, legkedveltebb szent a barokk kor óta. Sámson katolikus krónikájában egy bejegyzés olvasható e szoborról: „1936 év nov. 1-én az ősrégi s az idő által megviselt nep. Szent Jánosnak a plébánia előtt levő szobrát újjal cseréltük ki és szenteltük fel ünnepélyesen.” Az újonnan állított szobor egy bőkezű adakozó, bizonyos Sváb Lőrinc „nemes lelkiségét és áldozatkészségét hirdeti.” Viszont e bejegyzésből bizonyossá válik, hogy volt régi szobor, és él ezzel kapcsolatban egy történet is a szájhagyományban. Egy nyakas parasztnak dolga akadt – a 20. század elején járunk, a 30-as években – és lajtos kocsiját, benne a hűsítő ivóvízzel kénytelen volt rövid időre elhagyni. Éppen a szobor közelében állott kocsijával, kérte hát, vagy inkább megbízta: ügyeljen a vízre, úgyis az a dolga, más se. A paraszt a maga dolga után nézett, de mikor visszatért, a kocsi bizony üres volt, a vizet mind kifolyatták. Hirtelen haragjában előkapta ostorát és Szent János fejére suhintott. A fej pedig leesett. Mit volt mit tenni, a megcsonkított szobrot tisztességgel eltemették, és újat, egy kisebbet, takarosat állítottak a helyére. Vajon a dombocska, melyen a mai szobor áll, valóban maga alatt rejti a régi torzót? Vagy ez csak mese?
K. Sz. – írása, megjelent a Sámsoni Hírmondóban.
Fotó: Sámsoni Hírmondó
