Kenyérsütés Pusztaottlakán

Szerző by Admin 3 in Történelem | Nincs hozzászólás

Saitos Anna, 73 éves

 

 

Régen csak élesztőért, kockacukorért, sóért és petróleumért jártunk a boltba. Mikor mentünk az iskolába a mamánk adott egy általa szőtt kis zacskóba egy szelet kenyeret, pár szem kockacukrot és almát tízóraira.  Addig nem lehetett játszani, szórakozni, amíg el nem végeztük a munkánkat. A kenyérsütés előtt a kemencét kitakarítottuk, mert volt, aki benne hagyta a hamut, volt, aki kiszedte a sütés után.

A nagymamával sütöttük a kenyeret, annak megkezdése előtt imádkoztunk: Az Isten segítsen minket, hogy jól sikerüljön a kenyérsütés, és minden napra adjon nekünk kenyeret. A legfontosabb táplálék a kenyér volt. A kenyérsütés előtt való este átszitáltuk a lisztet, annyit tettünk egy szakajtóval a teknőbe, ahány kenyeret sütni akartunk másnap. Aztán megcsináltuk a tésztát, beletettük az élesztőt, meg a vizet, és ottmaradt éjszakára, hogy kelljen. Reggel kb. 3 liter langyos vízbe tettünk (attól, függően,, hogy hány kenyeret sütöttünk) egy marék sót. Utána ledagasztottuk, hagytuk, hogy pihenjen, és kb. fél óra múlva elkezdtük befűteni a kemencét. A mamám azt mondta: addig kell dagasztani, hogy még a gerenda is izzadjon és a tészta pufogjon. A dagasztott tésztát fehér vászonnal letakartuk a teknőbe, hogy melegen maradjon. A mamám letakarás előtt leszórta liszttel, keresztet vetett, és elmondott egy rövid imát. A tésztát kiszaggattuk, akkorára, hogy egy szakajtóba beleférjen, aminek az alján szőtt szalvéta volt. Aztán egy rövid nyelű lapátkára, ami fából készült, kifaragott, kimélyített eszköz volt, rátettük a kenyeret és ezzel toltuk be a kemencébe. Akinek volt kolbásza, az egy kis kimaradó tésztába tette, cipóformát készített, és így sütötte meg, de ezt hamarabb kivették. Emellett volt lángos is, amit még hamarabb kivettek a kemencéből, bekenték aludttejjel vagy zsírral, s úgy ették meg. A kenyér általában két óra hosszát sült, de közben ellenőrizték. Amikor megsült a kenyér, kivettük a kemencéből, a kenyerek aljára késsel keresztet rajzoltunk, majd langyos vízzel megmostuk a tetejét, hogy fényesebb legyen. A langyos megmaradó vizet, ami olyan ízű volt, mint a kávé megittuk. A kenyereket a kamrában lévő polcra tettük, amit szőtt szalvétával letakartunk. Általában egy hétre sütöttünk hat kenyeret, ami darabonként 5–6 kiló súlyú volt, mert 12 tagból állt a családunk. Pusztaottlakán a mi sorunkon (Kossuth L. utca)  minden házban volt kemence.

Akácfa rőzsével, napraforgó vagy kukoricaszárral tüzeltünk. A tehén megette a kukorica levelét, de a szárát leszárítottuk, kévébe kötöttük, s ezt használtuk a sütéshez. Ehhez hasonlóan a napraforgószárat is összekötöztük, általában három–négy kis kéve elég volt.

 

Régen, de jó néhány helyen ma is augusztus 20-án tartják az aratóünnepeket, az aratás befejezését, mely az egész magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokás. Első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Az aratás befejezése után a részes aratók búzakalászból, mezei virágból aratókoszorút kötöttek, ritkábban búzababát készítettek és azt ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. A vendégség rendszerint tánccal (taposóbál, kepebál) fejeződött be. A tánccal egybekötött aratószokás egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az aratással és a búzával összefüggésben, az új lisztből kenyeret is sütöttek. Területenként változott, hogy a kenyérrel sütés és megáldás után mi történt, de a leginkább bevett szokás az volt, hogy István király jótékonykodására emlékezve a kenyeret szétosztották a szegények között. Az új kenyér megáldása: „Könyörögjünk – Mindenható Atyánk, Urunk és Istenünk! Áldd meg ezt a kenyeret mennyei áldásoddal, hogy akik ebből esznek, azoknak váljék testi-lelki gyarapodásukra és üdvösségükre. Tartson távol tőlük mindenféle betegséget és a gonoszlélek minden kísértését. A mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki nekünk mennyei kenyerünk, örök életünk és üdvösségünk; és aki veled él és uralkodik a SzentlélekkeI egységben, Isten, mindörökkön-örökké. Ámen.”