Elszármazottak: a szívükben dombiratosiak maradtak

Szerző by Admin in Aktuális, Civilek, Hírek, Önkormányzat | Nincs hozzászólás

Augusztus utolsó napján Dombiratos hazavárta az elszármazottakat. A hívó szónak sokan tettek eleget, főként az idősebb korosztályból. Nagy örömet okozott a viszontlátás, hiszen a szülőtelepülésükről elköltözöttek csak ritkán látják egymást. Az önkormányzat a találkozó tiszteletére emlékművet emeltetett.

-          Tavaly ősszel döntött képviselő-testületünk az Elszármazottak emlékművének állításáról. Szeretnénk a találkozókból hagyományt teremteni, s a jövőben az évnek ugyanazon hétvégéjén – hogy melyiken, erről még nincs döntés – hazavárjuk mindazokat, akiket a sorsuk messzire vitt– mondta az emlékműavatón Bojczán Endre, Dombiratos polgármestere, majd személyes emlékeivel folytatta.

-          – Még gyermek voltam, amikor láttam, hogy számomra ismeretlen emberek járják a település utcái. Meghatottan, átszellemülten nézik a házakat, intézményeket. Az idősebbektől megkérdeztem, hogy vajon kik ők? Elszármazottak voltak. Akkor értettem meg, mit is jelent dombiratosinak lenni. Megfogadtam, ha elvisz az élet forgataga itthonról, sohasem feledem a szülőtelepülésem, vagy ha lehetőségem lesz rá, segítem, hogy a falu szülöttei minél többször találkozhassanak egymással.

Bojczán Endre utalt rá, Dombiratos sok orvost, ügyvédet, mérnököt és dolgos kezű munkásembert adott a világnak, akik büszkék rá, hogy dombiratosiak, s Dombiratos is büszke rájuk.

Blas Sándor a falu plébánosa ugyancsak saját életét hozta fel példaként. Arról beszélt, milyen elszármazottnak lenni.

-          Én tizenhat éves korom óta vagyok vendég a szülőfalumban. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe a szülőföldem. Az elszármazottak találkozója ünnep, amely összekapcsolja azokat, akik itt élnek és azokat, akik elköltöztek, de a szívükben mindig dombiratosiak maradnak.

Blas Sándor megáldotta az Elszármazottak emlékművét, majd Bojczán Endre polgármester kibontotta az elszármazottaktól kapott ajándékot, az emlékmű grillázsból készített, kicsinyített mását.

A találkozó résztvevői elsétáltak a 2007-ben bezárt iskolába is, ahol előjöttek az emlékek.

-          Ott lakott az igazgató – mutatott a kerítésen túlra Tónicska Péter, aki 1958-ban költözött el szülőfalujából, Szegeden él. – De sokszor takarítottuk ki az udvarát! Ha rosszak voltunk, akkora pofont kaptunk, hogy ha rágondolok, még ma is ég tőle az arcom! De otthon nem mertük megmondani, mert a szüleinktől még nagyobbat kaptunk volna. Mert akkor más világ volt, a szülők nem üzengettek vissza a pedagógusoknak – mesélte nevetve az idős férfi, s eszébe jutott Micsurin kert is, ahol paradicsomot, meg paprikát kapáltak technika órán.

Tónicska Péter évente négyszer-ötször is hazalátogat Dombiratosra, pedig szülei már évtizedekkel ezelőtt meghaltak.

-          Ha beérek a faluba, nagyot dobban a szívem. Tavaly úgy volt, hogy veszek itt egy házat, és hazajövök, de a gyerekeim lebeszéltek róla. Ők tősgyökeres szegediek. De én a szívem mélyén dombiratosi maradtam.

Az elszármazottak közül többen úgy vélték, kisebb lett az iskola. Bojczán Endre polgármester ezt cáfolta. Az iskola akkora, amekkora volt, csak az idejáró, egykori kisdiákok nőttek meg…

Diószegi Gyuláné, Selmeczi Mária már az emlékműavatón is törölgette a szemét. Ő is mindig nagy szeretettel gondol a falujára.

-          1971-ben költöztem el Békéscsabára. Ott dolgoztam és a férjemmel, aki egyébként Hajdú-Bihar megyei, ott telepedtünk le. A lányaink ott születtek, de sokat nyaraltak a szüleimnél. Sajnos már édesapám és édesanyám is meghalt. Ha hazajövünk, első utunk a temetőbe visz. Hiába élek negyven éve Békéscsabán, én dombiratosi maradtam és erre nagyon büszke vagyok! – mondta az asszony.

Bódis István is elszármazott – Mezőkovácsházáról. Ő Dombiratoson betelepülőnek számít. Már 33 év él a faluban, s vallja, jó itt élni, az egyre szépülő kis dél-békési faluban.

Az elszármazottak és a falubéliek ebéd mellett folytatták a beszélgetést. Remélik, jövőre még többen hallják meg a falu hazahívó szavát.

Fotók: Kovács Erika